Monitorizare de presă

Căutare

Cuvânt cheie

Organ:

Tematica:



Numele cotidianului: Erdélyi Riport
Anul şi data apariţiei: 02.02.2006
Tematica: legea minorităţilor naţionale
Categoria articolului: editoriale
Autorul articolului: Magyari Nándor László
Titlul articolului: Oktatás? Politika?
Numărul fotografiilor: 0
Acces online: https://www.riport.ro/mod.php?mod=userpage&page_id=215&menu=


Tamás Pál Iskolakérdések – Vitairatféle címû írása (Erdélyi Riport 2006/2.) nem is annyira vitázó kedvétõl, mint inkább gondolatébresztõ, illetve fontos kérdéseket felvetõ jellegénél fogva izgalmas. Ezért megpróbálok néhány számomra fontosnak tetszõ kérdéshez kapcsolódni, megjegyezve, hogy minden felvetett probléma, kérdés, de gondolat és részlegesen kifejtett „ötlet” is megérne egy misét. Remélem, más hozzászólók, nálam avatottabb módon, kapcsolódnak majd az itt nem tárgyalt kérdésekhez.

A magyarországi szerzõ abból az alapállásból indítja elemzésének gyakorlatibb vonatkozását, hogy „az erdélyi magyar iskolarendszert szükségszerûen már ma sem egészen, a közeljövõben pedig egészen biztosan nem az identitás újratermelésének eszközeként, hanem egyre inkább a kisebbségi közösségek versenyképességének és társadalmi pozíciói megerõsítésének eszközeként kellene vizsgálnunk. Gondolom, a bekerülõ fiatalok többsége ma is elsõsorban erre figyel”. Mi sem tûnik egyszerûbbnek: valóban miért is ne elemeznénk oktatásszociológiai, vagy neveléstudományi, esetleg gazdaságpolitikai alapállásból? Csakhogy – és nem kétlem, hogy Tamás Pál ezt pontosan tudja – nálunkfele ez bizony nem is olyan magától értetõdõ dolog. Az oktatás(politikával) kapcsolatos minden elemzési kísérlet vagy akármiféle nyilvános beszéd is indulatokat kavar, ambíciókat sért, taktikai meggondolásokat, részeredményeket és/vagy hosszú távú célkitûzéseket sért, nemzethalálhoz, de legjobb esetben is tömeges elvándorláshoz vezet stb. Tartok tõle, hogy az elmúlt másfél évtizedben sikerült olyan diskurzusok rabjává tennünk a kisebbségi oktatás kérdéskörét, melyek mára az öncenzúrától kezdve a burkolt (vagy kevésbé burkolt) fenyegetõzéseken át, a politikai játszmák minden eszközének bevetésével folyó totális háborúskodást inkább szolgálják, mint bármiféle higgadt elemzést. Máskor és máshol is volt alkalmam jelezni, hogy a romániai magyar oktatás kérdésköre etnopolitikai vállalkozások terepe: „Alkalom és keret másfajta politikai és társadalmi/kulturális csaták megvívására… mindent egybevetve az »etnobiznisz« és nem az akadémiai élet része!” (Magyari Nándor László: Fides(z) Labor, ÉS, 2002. március). Ha – immár ki tudja, hányadszorra – a célkitûzések elemzésével próbálkoznánk, észrevennénk, hogy a pedagógiai célkitûzések (tudásátadás, versenyképesség, munkaerõ-piaci pozíció kivívása stb.) még mindig az etnikai/nemzeti identitás megõrzése, átörökítése, újratermelése mögött sejlenek fel, célokban, programokban, oktatáspolitikában egyaránt. Érdemes felfigyelni a prioritások rendjére az RMDSZ Programjának a megfelelõ fejezetében: „Alapelv. A romániai magyarság nemzeti identitása megõrzésének, szülõföldön maradásának és a versenyképes szakemberképzésnek feltétele a minõségi anyanyelvû oktatás, amelynek autonóm és korszerû rendszerben kell megvalósulnia.” A szakemberképzés (feltételezem tehát, hogy szélesebb értelemben par excellence pedagógiai célkitûzések mindenike) csupán harmadik helyen kiemelt. Nemcsak a nemzeti identitás megõrzése, hanem a helyben maradás is fontosabb szempont, mint az „életre nevelés”. Kiegyensúlyozottabb és csupán két fontos funkciót emel ki egy aktuális magyarországi elemzés és tervezet (mely mellesleg „összmagyar munkaerõpiaccal” számol): „A határon túli magyar oktatás amellett, hogy a munkaerõpiacra, az ott elfoglalt pozícióra felkészítõ folyamat, egy másik, rendkívül jelentõs funkcióval is bír: a magyar identitás megõrzésének eszköze és a család, az egyház mellett legfontosabb (sõt olykor kizárólagos) színtere” – írja Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, egy vitára bocsátott szövegében (Javaslat a magyar iskolaprogram kimunkálására, Bp. 2005. szeptember).
Azért problémás, ha az „iskolakérdést” – akár kisebbségi mezõnyben is – mindenestül (nemzet)politikai céloknak rendeljük alá, mert igen gyakran szembekerülnek az oktatás belsõ, minõségi kérdései, a szükséges reformok megtervezése és kivitelezése stb. és a külterjes fejlesztés (a nemzet – s a kisebbségi még inkább – „nagy akar lenni”) a nemzeti érdekre, identitás megõrzésére hivatkozó programatikus elemekkel. Ha másképpen nem, a diskurzus kialakult rendje szerint elemzõnek szánt szövegek politikai megítélés alá esnek, tények és érdekek ütköznek, sein és sollen keveredik stb.
Kérdés tehát, hogy szabad-e – mai erdélyi viszonyaink közepette – az iskolakérdést az informatív funkciók (lexikális és piacorientált, gyakorlati tudás megteremtése és újratermelése), a kreativitás (új tudás kialakítása), az esélykiegyenlítõdés és vertikális mobilitás, a társadalmi kommunikáció és a tudás-piac kihívásainak szemszögébõl tekintenünk. Vagy csupán a formatív (identitásfejlesztõ és kulturális tartalmakat, nyelvet átadó) és esetleg szocializációs tényezõk felõl kötelezõ közelítenünk? Példák igazolják: veszélyes vállalkozás lehet az etnopolitikai szempontok, az állandó (nemzeti)lojalitás-bizonygatás területén kívülre merészkednie az erdélyi magyar halandónak. A jelzett módon körülbástyázott kereten belül aztán érthetõ is, ha elhal a vitázó kedv és tapodtat sem halad az elemzés és tervezés, keveset tudunk az oktatást jellemzõ belsõ és környezeti változásokról, a tanulótársadalom és a pedagógustársadalom érdekeirõl-igényeirõl, terveirõl stb.
Nem csoda, hogy oktatáspolitikai elképzelések sem születnek, vagy ha mégis vannak ilyenek, ezeket soha nem egyeztették, társadalmi vitára nem bocsátották. Vannak politikai indulatok, csak az ésszerûség és pragmatizmus hiányzik a mezõnybõl. Felteszem, erre utal Tamás Pál diplomatikus fogalmazásban: „Mi legyen minderrõl a romániai magyar politikai osztály álláspontja? Van-e egyáltalán a jövõt illetõen ezekrõl a kérdésekrõl ma bármilyen végigvitatott közös véleménye? Budapestre, ahol élek, bár igazán figyelek, mintha ilyesmi egyelõre nem jutott volna el.”
Gondolatébresztõ Tamás Pál cikke, hiszen ha azon kapom magam, hogy átgondoljam, valóban miféle kisebbségi oktatáspolitika is mûködik nálunkfelé – különösen a felsõoktatás terén, hiszen ennek tudatosításában érdekelt lennék –, hát csak ámulok rajta, hogy minden jel szerint semmilyen. Ha megpróbálom áttekinteni, hogy miféle „hivatalos” prioritások mûködnek e téren, hát csak kapkodhatom a fejem, hiszen ezek heti rendszerességgel változnak, egymásnak ellentmondó nyilatkozatok sorjáznak stb. Nem tûnik haszontalannak nagyon röviden áttekinteni, mit olvashattunk vagy hallhattunk e témában, a romániai magyar sajtó jóvoltából, az elmúlt idõszakban.
Érdekes megállapításokat tesz a talán „legilletékesebbnek” számító oktatáspolitikus, Kötõ József államtitkár. (Szabadság, 2005. november 3.) „Az RMDSZ hajlik arra a megoldásra, hogy ne válassza szét a Babes–Bolyai Tudományegyetemet (BBTE), és gondolkodik azon, hogy a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) legyen az önálló magyar állami felsõoktatási intézmény. Emellett egy harmadik intézmény létrehozásának lehetõségét is fontolgatják, ami akár az 1998-ban tervezett Petõfi–Schiller Egyetem is lehetne. A politikus szerint az RMDSZ azért hajlik erre a megoldásra, mert a BBTE oktatói elsõsorban a kolozsvári egyetemen tervezett önálló magyar karok és tanszékek létesítésére kérnek politikai támogatást.” Érdemes a végérõl kezdeni az értelmezést: tekintve – foglalhatjuk össze a mondottakat –, hogy a BBTE oktatói a magyar karok létrehozását óhajtják, az RMDSZ az EMTE-t kívánja (román) államivá tenni (ez elvben a magyar államé, de erre még visszatérek), illetve új egyetem létrehozásán gondolkodik. Ha jól értem tehát, az államtitkár és politikai szervezete a BBTE tanári karának ellenében támogatja a jelzett megoldásokat. Ez két okból is furcsa, egyfelõl mert továbbra is nagy az áttanító tanárok aránya a BBTE és EMTE között, másrészt kérdés, hogy kik fognak oktatni az újonnan létrehozott egyetemen (külföldiek, nyugdíjasok?). Problémás az EMTE „államosítása” is. Errõl Markó Béla nyilatkozza, hogy „elsõsorban az alapító erdélyi magyar történelmi egyházaknak kell eldönteniük, alkalmasnak tartják-e ezt a megoldási lehetõséget”. (Szabadság, uo.) Az egyházi képviselõk ezek után többnyire kitérõ választ mondanak. Kivétel Jakubinyi érsek, aki a következõ õszinte beszédbe foglalja mondandóját: „Jakubinyi György, a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye érseke közölte: ehhez nincs mit szólnia. – Az EMTE Orbán Viktor miniszterelnök úr ajándéka, és azt csinál vele, amit akar [kiemelés – M. N. L.] – mondta az érsek.” (Szabadság, uo) Kizárásos alapon tehát az következne, hogy az RMDSZ valójában és mindenekelõtt a harmadik megoldást támogatja politikai súlyával, azaz Petõfi–Schiller multikulturális egyetemet akar létrehozni. Ez persze nem zárja ki, hogy beavatkozzon, támogassa, illetve bírálja a BBTE-n zajló folyamatokat, a magyar tagozatok létrehozását. Egyfelõl nem prioritás a karosítás, mondja a már említett államtitkár, hiszen a kisebbségi törvényre kell koncentrálnia a politikai szervezetnek, másfelõl a rektorhelyettest bírálja, illetve fenyegeti (ebben magyar hangjai Kovács Péter és Borboly Csaba), politikai beavatkozást sürget. Úgy látszik, az egyetemi vezetõ politikai kikezdése viszont elsõrendû prioritás.
Felszínes áttekintés alapján is állíthatjuk, nem oktatáspolitikai viták, hanem helyezkedések, a felelõsség elõli menekülés, hozzá nem értés, a különféle politikai és szakmai szintek váltogatása folyik a közéletben (kuliszszák mögötti folyamatokról nincs tudomásom). Kiemelni egyetlen problémát szeretnék e helyen: az (egyetemi) autonómia és a központosított (ráadásul kézi) vezérlés közötti ellentmondásokat és az ebbõl fakadó bénultságot. Tegyük fel, hogy csupán gyakorlati meggondolásból – feltételes és ideiglenes jelleggel – talán megengedhetõ a politikum betüremkedése a BBTE „belügyeibe” (vitatható persze, hogy a tanárok és diákok közösségének ellenében mennyiben lehet indokolt), amíg az önálló karok kérdésköre rendezõdik. Kérdés viszont, hogy miféle garanciát nyújthat a politikai elit az „alapító aktust” követõen, az újonnan kialakítandó karok vagy az új egyetem további autonóm mûködését illetõen? Tartok tõle, semmilyent, az (egyetemi) autonómia idõnkénti hangoztatása tetszetõs szlogen csupán, mint példáink is jelzik, a politikum uralkodni, dönteni, elõírni akar (ezen a területen is). Talán ennek tudható be egyetemi körök kiábrándultsága vagy a szupraszaturáció, a fejlesztési „ötletek” terén tapasztalható gyanús csend.
A politikai köd mögött a felsõoktatás kapcsán viszont az sejlik fel, hogy ideje lenne a külterjes (expanzív) oktatásfejlesztésrõl a belterjesre koncentrálnunk. Egy ponton érdemes korrigálni Tamás Pált, ti. nem a közeljövõben fog bekövetkezni, hanem a közelmúltban következett be, hogy minden magyarul végzõ diák egyetemen, fõiskolán tanul tovább (többségük román nyelven, egy részük külföldön), mint azt Erdei Itala statisztikai elemzése mutatja (lásd Erdei Itala: Az erdélyi magyar iskoláskorú populáció alakulása – a 2002-es népszámlálás alapján, HTOF dokumentum, 2003). Érdemes lenne tehát belterjesen fejlõdni, azaz egyre több magyar végzõs számára biztosítani a magyar nyelven való továbbtanulást, tudva, hogy a demográfiai hullámvölgy következtében e folyamat is véges. Aztán az is bizonyos, hogy „póthallgatókra” lesz szükségünk, csak a nyelvpolitikai prioritások igen nehezen teszik lehetõvé az ilyen irányú bõvítést (hogy román diákok tömegesen magyar nyelven tanulnának tovább…, hát ez végképp nem valószínû).
Igen fontos figyelnünk arra, amire Tamás Pál a turkui példa kapcsán figyelmez: addig vitázunk, míg „szociális vigaszággá” degradáljuk a romániai magyar oktatást. Jelek már vannak, hiszen ilyen érvrendszerrel hozott létre a PKE és EMTE már létezõ szakokat (olyanoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy Kolozsváron járjanak egyetemre stb.).
Ami a romániai magyar munkaerõ- és tudás-piac törékenységét illeti, jól érzékeli Tamás Pál a felmerülõ problémákat. Ehhez talán annyit, hogy a humán értelmiségiek vonatkozásában e piac mindenképpen szûkülni fog. Gondoljuk csak meg, elõreláthatóan az elemi és középiskolások száma a következõ tizenöt évben, az 1990-es évet véve vonatkoztatási alapnak, mintegy 40 százalékkal fog csökkenni (Erdei Itala uo.). A magyar tanári állások tehát nem fognak szaporodni, a belátható jövõben biztosan nem.
Pragmatikusabb, „az életre nevelõ” oktatási rendszert ajánlhatnék (minõségközpontúságot, ha ugyan nem lenne kiüresítve e fogalom is), piacorientáltabb és alkalmazkodóbb, rugalmasabb tanterveket. Ehhez talán elsõ lépés a politika ködének feloszlatása, s ehhez vélem hozzájárulni Tamás Pál szociológus cikkét, illetve erre próbáltam reflektálni magam is.

 


  • Despre baza de date

Centrul de Documentare ISPMN a iniţiat un proiect de monitorizare a presei pe tematica reprezentării minorităţilor naţionale. În cadrul proiectului sunt monitorizate versiunile online ale mai multor cotidiane naţionale, atât în limba română cât şi în limba maghiară.

În munca de colectare a materialelor beneficiem de aportul unui grup de studenţi ai Universităţii Babeş-Bolyai, Facultatea de Sociologie şi Asistenţă Socială, fapt ce ne oferă posibilitatea unei dezvoltări continue a bazei noastre de date.

Proiectul de monitorizare a presei doreşte să ofere celor interesaţi, posibilitatea de utilizare a acestei baze de date  în viitoare analize.